Van, hogy csak egy pillanatot kapsz... Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.

- Honnan tudod, hogy ő nem életed szerelme? Úgy értem, lehet az évek múlásával ő lesz az.
- Nem, ez nem olyasmi, ami idővel fejlődik. Ez olyasmi, ami azonnal megtörténik. És folyik végig rajtad, mint a folyó vize vihar után. Feltölt és kiürít egyszerre. Érzed az egész testeddel… a kezedben, a szívedben, a gyomrodban, a bőrödön. Éreztél már így valaki iránt?
- Igen, azt hiszem.
- Ha gondolkoznod kell ezen, akkor még nem érezted.
- És teljesen biztos vagy benne, hogy egy nap megtalálod?
- Persze. Végül mindenki megtalálja. Csak sose tudhatod, hogy mikor vagy hol.

Ilyenek vagyunk. Tudjuk, hogy nem lehet, és mégis akarjuk. Tudjuk, hogy fájni fog, és mégis belesétálunk. Persze, hisz imádjuk a csapdákat, a veszélyt, a kihívást. Mi nők meg főleg. Mert mi kell nekünk... Csak az, ami nem szokványos. Ami nem egyszerű, ami bonyolult, ami más, mert azt hisszük, hogy majd nekünk egyszerű lesz. Nekünk menni fog. Aha, csak egy aprósággal néha elfelejtünk foglalkozni. Mégpedig azzal, hogy az elején megéreztük: ez is olyan lesz, mint a többi. De valamiért még mindig nem hallgatunk az érzéseinkre... Pedig mennyi csalódástól kímélnénk meg magunkat. Végül is. Pofonból tanul az ember.

"Nincs annál rosszabb, mint amikor elhalasztasz egy különleges embert, és még évek múlva is azon agyalsz, hogy mi lett volna, ha odalépsz hozzá. Sose feledd: a próbálkozás egy lehetőség, a siker vagy a visszautasítás egy élmény, míg a félelem miatt elhalasztott lehetőség csak a nagy büdös semmi." 

Hát ez lenne a helyzet most. Kb ezen agyalok elég sokat mostanában. A helyzet nem ugyan ez, de elég hasonló ehhez. De nem tudok mit csinálni.

Saját magamban nincs annyi bátorság és erő, hogy megtegyem, és ha még bíztatnának is a többiek, akkor sem lenne, mert azt nem érezném elég bátorítónak ehhez. még ehhez hozzáadódik az, amit látok, és amit észreveszek, ami méginkább csökkenti a bennem lévő bátorságot ezirányba...

Szóval ez egy ilyen veszett ügy/dolog, és van egy olyan érzésem, hogy nem csak most, mert így érzem, hanem az is marad.

Legalábbis minden erre utal... :/

"Ebben a mesében részeg a herceg
és ronda a királylány,
De néha a szemétdomb felett is
felragyog a szivárvány."