Nem ismerlek, de időre van szükségem,
Ígérd meg, hogy az enyém leszel!
A madarak Európa egén repülnek át,
Mondd el kérlek, én miért nem tehetem?

Ahogy hallgattam ezt a számot rájöttem valamire. Valami oknál fogva szinte teljesen kiábrándultam a srácból, akiért eddig odáig voltam meg vissza. Nem tett semmit, nem mondott semmit. Egyszerűen velem történt valami legbelül, amiért már nem kell. 

Már nem érzem azt, hogy bántana és fájna az, hogyha elküldene, ha odaállnék elé és elmondanám, hogy mi van. Pontosabban már nem állnék elé. Mert nem motivál semmi... már nem bújkál bennem az a két kis figura. Nem mondja az egyik, hogy álljak oda és mondjam meg neki, "max kiröhög és elküld, ez is jó lesz egy tapasztalatnak". Nem mondja a másik, hogy ne tegyem, mert csak magamnak okoznék csalódást vele. Mert már nem lenne semmi, amit mondhatnék neki. 

Ez pedig egy kicsit megrendített. Teljesen odáig voltam tőle meg vissza, csorgott a nyálam, ha láttam hogy egy szál törcsibe flangál a folyosón, mert megy zuhizni. Nem bírtam a seggemen ülni szerda délutánonként, mert tudtam, hogy este biztos ott lesz, ahol én. És most ennyi... eddig tartott.