Sziasztok!
Régóta nem tudtam már ide írni. No nem a lehetőség hiányzott, hanem az idő és az akarat. Olyan dolgok történtek és történnek körülöttem, amiket a drága agyam, szívem és lelkem inkább magában tartana, és hagyná, hogy felőröljék az egész életemet.
Kezdjük az otthoni dolgokkal. Szeptember óta megy itthon a veszekedés anya és apa között. Nem tudok ide vagy oda pártolni, hiszen mindketten ugyan olyan fontosak nekem. Néha nyugi van és béke, néha meg hangos veszekedések, amik utána tesómon és rajtam csapódnak le, mert mind a kettő nekünk panaszkodik, hogy ezért meg azért teszi és mondja ezt vagy azt. Nehéz ezzel együtt élni úgy, hogy hétvégéken vagyok itthon, hogy a tanulásra, a szakdogámra és a vizsgáimra kellene koncentrálnom. Már egy jó ideje egész jó itthon a légkör, de még mindig gyomoridegem van, hogy vajon ezen a hétvégén mi fog történni. Nem szeretem, amikor tesóm fent van hétvégén barátnőjénél, mert akkor még jobban félek attól hogy nem tudok mit kezdeni velük, ha jön a veszekedés. Senkinek nem kívánom azt, hogy ezekkel az érzésekkel jöjjön haza, és ezeket a dolgokat élje át otthon, amikor azzal az érzéssel ül fel a vonatra, hogy alig várja, hogy együtt legyen a családjával, és akkor erre kell hazajönnie.
A suli.... a tököm kivan az egésszel. Pláne ezen a héten.. minden tanár azt hiszi, hogy a diákok számára 50 órából áll egyetlen nap, és erre a hétre tesznek be minden zh-t, minden beadandó határidejét. Csak ezen a héten 5 beadandót kellett megírnom, mellette órára mennem, elővizsgáznom és zh-znom. Agyilag teljesen nulla vagyok, és akkor még ma forgatták meg a bennem lévő kést, hogy komolyan sz**ni nem volt időm, és az egyik tanár nem adta meg az aláírást egy alapozó tárgyra, ami kötelező. Jelenleg ezen bukik az, hogy májusban államvizsgázhassak. Írok majd neki egy mailt, hátha azt mondja h írjak beadandót vagy tököm se tudja, csak adja meg azt a szaros aláírást. Rohadtul nem érdekel a filotöri, és pont le is szarom, mert csak azért kötelező ez a nyomorék tárgy, hogy neki legyen fizetése, különben senki nem járna az óráira.
Komolyan annyi minden jár a fejemben, hogy én, aki erősen és majdnem túlzottan karácsonymániás vagyok, elfelejtettem a december 6-i Mikulást... eszembe nem jutott még (így kb egy héttel Karácsony előtt) hogy kinek, mit fogok venni ajándékba. Fel sem tűnt, hogy anyáék feldíszítették a lakást. Tesóm 20. szülinapját elfelejtettem... egyszerűen kiment a fejemből, hogy születésnapja van, és hogy legalább valami csokit vegyek neki. Nyilván megérti, és eszébe sem jut haragudni rám, de nekem akkor is rossz érzés, hogy nem 15 testvérem van, hanem ez az egy szem kis szerencsétlen gyerek, és annak is elfelejtem a szülinapját. Ráadásul nem a 16-7-et, hanem a 20-at.
Közben tegnap egyik barátnőm blogját olvasva azért boldogsággal tölt el a szívem. Eltávolodtunk egymástól, és erről mindketten tehetünk. Mindkettőnknek más töltötte ki az idejét az érettségi után, és egy idő után elfelejtettünk odafigyelni a másikra. Én mégis úgy érzem, hogy ha találkoznánk akkor ott tudnánk folytatni a beszélgetést, abban a hangnemben és hangulatban, ahogy anno abbamaradt. Hozzátartozik az egészhez az is, hogy rossz dolgokon ment keresztül, és olyan pofonokat kapott az élettől, amikből el sem tudom képzelni hogyan másztam volna ki. Mélyen volt lelkileg, nagyon mélyen. Próbáltam neki segíteni, de nem tudtam, sőt mindig úgy éreztem, hogy csak rontottam a helyzeten, és egy idő után nemhogy nem segítettem neki, vagy nem próbálkoztam, hanem inkább fel sem hoztam a dolgot, hogy ne rontsak az egészen még tovább, és ne tegyem őt még mélyebbre, és sajnos ez mára odáig fajult, hogy alig beszélünk egymással... pedig hiányzik, és fontos nekem. De ezek után, hogy ott hagytam egyedül a problémáival, nincs pofám eléállni, hogy legyen minden úgy, mint volt. Pedig tudom, hogy lehet nem is haragszik, és hogy lehet nem is így gondolja, és nem is várja el, hogy bocsánatot kérjek. De én egy olyan ember vagyok, aki mindig tart az emberek reakcióitól (jah igen, félek a csövesektől... pánikrohamot tudnék kapni, ha hozzám szólnának). És ő nem egy gonosz ember... nem egy rossz emer... csak az élet művelt vele rossz dolgokat.
Most viszont azt látom a blogján, hogy eldöntötte, hogy változtat. Máshogyan áll a dolgokhoz, máshogy és leginkább tudatosan alakítja az életét, mert boldog akar lenni. És az, hogy ő ezt akarja és szeretné, az engem is boldoggá tesz. Mert egy olyan ember lesz boldog, akit tényleg szeretek, és aki fontos nekem.