Éreztétek már, hogy van egy hely, amit semmi pénzért nem hagynátok el? 

Én igen. Egészen a gólyatáborig úgy voltam vele, hogy nem akarok ide jönni. Messze leszek otthonról. Messze attól a helytől, ami mindig biztonságot nyújt, ami tele van olyan emberekkel, akik fontosak, akik törődnek velem... 

Gólyatábor után az otthon ugyan olyan fontos volt, csak úgy éreztem, hogy az egyetem és a koli is egy ilyen hely. Egy olyan hely, ahonnan sosem akarok elmenni, ahol körül vagyok vége olyan emberekkel, akik mindig mellettem vannak, akik fontosak nekem. 

Visszatérve az eredeti témához... Most újra azt érzem, hogy mindennél jobban lennék otthon, mert ez a hely nem biztonságos. mármint lelkileg. Otthon még ha egyedül is vagyok, akkor is jól érzem magam, és mindent jónak érzek. Itt pedig hiába vannak rajtam kívül még ketten a szobában, teljesen egyedül érzem magam, és ez rosszabb. Mert tudom, hogy lehetne ez jobb is, nem kellene, hogy ennyire ingerszegény legyen a környezetem, de az. És emiatt van, hogy alig blogolok, alig facezek, meg bármi, amit itt tudok a szobában csinálni, mert eddig kb aludni és öltözni jártam be a szobába a héten, mert még enni is átmegyek máshoz, csakhogy ne legyek itt ebben a teljesen behatásoktól mentes helységben. Mert ha egy ilyen környezetbe kerülök, elkezdek befordulni, rossz kedvem lesz, rámjön a sírhatnék, és mindent negatívan látok, amit nem szeretnék. Azt szeretném, ha visszajönne az az év eleji állapot, amikor mindkét helyet ilyennek tudhattam. Amikor mindkét hely az otthonom volt...