Halihó :) 

Nem sok időt töltök újabban netezéssel. A vizsgaidőszak egy apró malőrt tekintve jól sikerült. Nem kaptam meg az aláírást, ami miatt csúszhatnék, de nincs pánik, megbeszéltem Tanár úrral, kiírta nekem a tárgyat, szóval ha minden úgy sikerül, a csillagjaim is azt akarják, akkor végzek idén májusban.

Egy agyrém egyébként, tele vagyok beadandókkal, kislőadásokkal, plusz órára kell járnom, mellette pedig szakdolgozatot írok. A témám, hogy " A szociális helyzet hogyan befolyásolja az alsó tagozatos gyermekek verbális kommunikációját". 

Nem egyszerű egy téma, de nem is a legbonyolultabb. Tegnap voltam kérdőívezni a régi általános iskolámban a másodikosoknál. Igazgató úr és az osztályfőnök is nagyon lelkes volt, a gyerekek meg pláne. Remélem, hogy a kiértékelésnél is az fog kiderülni, hogy jó helyen voltam kérdőívezni. Jah, és  - egy röpke fellángolás bár, mert nagyon jól éreztem magam a gyerekekkel - felmerült bennem, hogy tanítónéni is szívesen lennék. De én biztos, hogy nem baszok el még 3 évet egyetemen / főiskolán, nem írok még egyszer szakdolgozatot, és nem arról van szó, hogy nem szeretek egyetemre járni, mert nem rossz dolog ez. Csak így is gáznak érzem, hogy 22 évesen még anyámék tartanak el, és ha még egy szakot elkezdek, akkor megint nem tudok mellette dolgozni... és ugyan ott vagyok, ahol voltam. 

Istagramon általában megtaláltok _brigittev néven :) Kövessetek bátran :) 

Sziasztok! 

Régóta nem tudtam már ide írni. No nem a lehetőség hiányzott, hanem az idő és az akarat. Olyan dolgok történtek és történnek körülöttem, amiket a drága agyam, szívem és lelkem inkább magában tartana, és hagyná, hogy felőröljék az egész életemet. 

Kezdjük az otthoni dolgokkal. Szeptember óta megy itthon a veszekedés anya és apa között. Nem tudok ide vagy oda pártolni, hiszen mindketten ugyan olyan fontosak nekem. Néha nyugi van és béke, néha meg hangos veszekedések, amik utána tesómon és rajtam csapódnak le, mert mind a kettő nekünk panaszkodik, hogy ezért meg azért teszi és mondja ezt vagy azt. Nehéz ezzel együtt élni úgy, hogy hétvégéken vagyok itthon, hogy a tanulásra, a szakdogámra és a vizsgáimra kellene koncentrálnom. Már egy jó ideje egész jó itthon a légkör, de még mindig gyomoridegem van, hogy vajon ezen a hétvégén mi fog történni. Nem szeretem, amikor tesóm fent van hétvégén barátnőjénél, mert akkor még jobban félek attól hogy nem tudok mit kezdeni velük, ha jön a veszekedés. Senkinek nem kívánom azt, hogy ezekkel az érzésekkel jöjjön haza, és ezeket a dolgokat élje át otthon, amikor azzal az érzéssel ül fel a vonatra, hogy alig várja, hogy együtt legyen a családjával, és akkor erre kell hazajönnie.

A suli.... a tököm kivan az egésszel. Pláne ezen a héten.. minden tanár azt hiszi, hogy a diákok számára 50 órából áll egyetlen nap, és erre a hétre tesznek be minden zh-t, minden beadandó határidejét. Csak ezen a héten 5 beadandót kellett megírnom, mellette órára mennem, elővizsgáznom és zh-znom. Agyilag teljesen nulla vagyok, és akkor még ma forgatták meg a bennem lévő kést, hogy komolyan sz**ni nem volt időm, és az egyik tanár nem adta meg az aláírást egy alapozó tárgyra, ami kötelező. Jelenleg ezen bukik az, hogy májusban államvizsgázhassak. Írok majd neki egy mailt, hátha azt mondja h írjak beadandót vagy tököm se tudja, csak adja meg azt a szaros aláírást. Rohadtul nem érdekel a filotöri, és pont le is szarom, mert csak azért kötelező ez a nyomorék tárgy, hogy neki legyen fizetése, különben senki nem járna az óráira. 

Komolyan annyi minden jár a fejemben, hogy én, aki erősen és majdnem túlzottan karácsonymániás vagyok, elfelejtettem a december 6-i Mikulást... eszembe nem jutott még (így kb egy héttel Karácsony előtt) hogy kinek, mit fogok venni ajándékba. Fel sem tűnt, hogy anyáék feldíszítették a lakást. Tesóm 20. szülinapját elfelejtettem... egyszerűen kiment a fejemből, hogy születésnapja van, és hogy legalább valami csokit vegyek neki. Nyilván megérti, és eszébe sem jut haragudni rám, de nekem akkor is rossz érzés, hogy nem 15 testvérem van, hanem ez az egy szem kis szerencsétlen gyerek, és annak is elfelejtem a szülinapját. Ráadásul nem a 16-7-et, hanem a 20-at. 

Közben tegnap egyik barátnőm blogját olvasva azért boldogsággal tölt el a szívem. Eltávolodtunk egymástól, és erről mindketten tehetünk. Mindkettőnknek más töltötte ki az idejét az érettségi után, és egy idő után elfelejtettünk odafigyelni a másikra. Én mégis úgy érzem, hogy ha találkoznánk akkor ott tudnánk folytatni a beszélgetést, abban a hangnemben és hangulatban, ahogy anno abbamaradt. Hozzátartozik az egészhez az is, hogy rossz dolgokon ment keresztül, és olyan pofonokat kapott az élettől, amikből el sem tudom képzelni hogyan másztam volna ki. Mélyen volt lelkileg, nagyon mélyen. Próbáltam neki segíteni, de nem tudtam, sőt mindig úgy éreztem, hogy csak rontottam a helyzeten, és egy idő után nemhogy nem segítettem neki, vagy nem próbálkoztam, hanem inkább fel sem hoztam a dolgot, hogy ne rontsak az egészen még tovább, és ne tegyem őt még mélyebbre, és sajnos ez mára odáig fajult, hogy alig beszélünk egymással... pedig hiányzik, és fontos nekem. De ezek után, hogy ott hagytam egyedül a problémáival, nincs pofám eléállni, hogy legyen minden úgy, mint volt. Pedig tudom, hogy lehet nem is haragszik, és hogy lehet nem is így gondolja, és nem is várja el, hogy bocsánatot kérjek. De én egy olyan ember vagyok, aki mindig tart az emberek reakcióitól (jah igen, félek a csövesektől... pánikrohamot tudnék kapni, ha hozzám szólnának). És ő nem egy gonosz ember... nem egy rossz emer... csak az élet művelt vele rossz dolgokat. 

Most viszont azt látom a blogján, hogy eldöntötte, hogy változtat. Máshogyan áll a dolgokhoz, máshogy és leginkább tudatosan alakítja az életét, mert boldog akar lenni. És az, hogy ő ezt akarja és szeretné, az engem is boldoggá tesz. Mert egy olyan ember lesz boldog, akit tényleg szeretek, és aki fontos nekem. 

Sziasztok :)  Gondoltam felrakok pár dolgot egy posztba, mert régen volt már haul, és azóta be is szereztem pár dolgot. Valamint ez is hozzá tartozik ahhoz, hogy mi történik - történt velem, ha már a bejegyzések kimaradtak az utóbbi napokban. 

Először is a felső. Nem nagyon voltak ilyen pólóim. A fehér ráadásul régi ellenségem, mert sosem tudom megúszni, hogy összekenjem valamivel. Viszont, amikor nyár végén Nyíregyházán voltunk és bementünk az Auchanba, akkor az egyik ilyen boltszerűség kirakatában megláttam, és tudtam, hogy nekem ez kell. A felirat rajta egyébként: Here comes the sun. A babacipő és a piros cipő. Őket a hétvégén szereztem be. Nézzetek hülyének, de egy piros cipő régi vágyam volt, de sehol nem találtam egyszerű vászoncipőt. Amikor viszont a Deichmannban megláttam, tudtam, hogy kerüljön bármennyibe, akkor is megveszem. Az árát látva még biztosabb voltam benne, mivel 3000 Ft-ért nem fogok otthagyni a Deichmannban egy cipőt, pláne nem olyat, amilyet régóta keresek. A fekete babacipő nálam mindig alapkellék. Elég hasznos, mivel a tél kivételével mindig lehet hordani, és bármilyen alkalomhoz is illik. Most a nemsokára kezdődő balekoktatások miatt vettem, mert a magassarkúban nem bírnám, az előző babacipő talpa meg felmondott. Pláne fontos volt venni egyet, mert nem a padban fogok ülni, oktatni fogok, és oktató Firmaként nem csámpázhatok be sportcipőben és nem is húzhatom le a magassarkút, hogy nekem fáj a lábam. Ja volt hogy szakestre is ebben mentem... télen. A fekete kis táska is ilyen. Mindig jó, ha van. Bulizni, városba menni, órára menni. Nem az a nagyon pici fajta táska, ezért elfér benne a pénztárcám, a telefonom, egy toll és még eg üveg víz is. 

Füllbevalók. Talán 300 forint, ha volt a KIK-ben, mikor mentem pillangósdekort venni. Egy cuki kis kövecske, egy fekete gömböcske, és egy fekete rózsa. Lecseréltem az utazótáskám, erre a Marilyn Monroe-s kézitáskára. Nagy. Téyleg nagy, mert gond nélkül férnek be ea cuccaim, a kajáim, de mégsem olyan nagy, mint egy utazótáska. Egyetlen hátránya, hogy maga a táska is nehéz, hát még ha belepakolok. De ettől függetlenül nagyon szeretem. Hajvasalót is vettem most szeptemberben, mert nálam ez fogyóeszköz. Eltörik a lap meg ilyenek, és nehéz kifogni azt, ami tényleg nem roncsolja halálra a hajam, de kivasalja azért normálisan. A Remington általában mindig jó választás, a hajszárítóm is az. Érdekes, hogy a hajszárító is pillanatok alatt megszárítja a loboncomat, ami az eddigieknek fél órába telt. Telefontokot is vettem, mert az előzőt meguntam. Eredetileg sima rózsaszín, és dekoráltam ki. Beszereztem két jegyzetfüzetet is, de még kell majd egy, hogy minden órámnak legyen helye a füzetekben, bár eddig úgy tűnik elég ez a kettő is. A kis tulipános füzetkét azért vettem, mert az éven szakdogát kell majd írnom és szeretném ebbe írni a kutatásaim alatt összeszedett információimat. 

"Elegem van abból, hogy átmeneti vagyok. Ha éppen rosszban vagy a legjobb barátoddal, akkor itt vagyok én, akin röhöghetsz, aztán kibékültök és eldobsz, mint valami megunt játékot. Unom azt, hogy csak akkor vagyok jó, ha kell valami. Hogy nem beszélgetnél velem, nem kérdeznéd meg mi a baj, csak megmondod mi kell, én pedig segítek, mint egy “jóbarát”. Próbálok állandó kapcsolatokat kialakítani, végre leereszteni a vasmacskát mélyre, de lassan bele kellene törődnöm, hogy csak egy kibaszott folyosó vagyok két ajtó között…"

Sok minden van a fejemben jelenleg, de most leginkább a változásokról szeretnék írni. Tipikusan egy olyan dolog, ami az ember nem tud a kezében tartani, és amit nem tud irányítani. Mert ezek azok a dolgok, amikbe belecsöppenünk, aztán majd alakít rajta egy döntés, egy pillanat egy szükséglet. Nem mindig a saját döntésünk határoz meg egy változást. Van, hogy akaratunkon kívül csak sodródunk az árral, mert nem tudunk mit tenni. A sajátjaim, és a körülöttem lévő változások azok, amikkel a legjobba le tudom ezeket írni. Nyilvánvaló, mivel más változásairól nem írhatok, mert nem tudom mi játszódik le az illető lelkében, fejében, szívében, vagy éppen az illető körül.

Saját változás például, hogy mennyi mindenben megváltoztam, mióta egyetemre járok és kolis vagyok, és tulajdonképpen magara vagyok utalva. Soha nem voltam egy túlzottan társasági ember. Nem szívesen tartottam kiselőadásokat, nem szívesen álltam ki emberek elé, utáltam szerepelni. Nehezen vettem rá magam új kapcsolatok teremtésére. Aztán eljöttem gólyatáborba. Rájöttem arra, hogy nem ismerek itt senkit, és vagy maradok olyan, amilyen voltam, és semleges vagy rossz emlékekkel megyek haza, vagy összeszedem magam, kialakítok új ismeretségeket, és életem egyik legszebb hetét töltöm együtt olyan emberekkel, akik szerves részei lehetnek majd a jövőmnek.  Így lett. Nehezen bár, de sikerült magam összeszedni. Első nap – emlékszem – fel kellett állni, egy teremnyi idegen ember előtt, és be kellett mutatkozni, és elmondani, hogy honnan jöttem, és milyen szakos leszek. Remegett a hangom, izzadt a tenyerem, és alig mertem ránézni az emberekre. De amikor felpillantottam, mindenfelé mosolygós arcokat láttam magam körül. És akkor rájöttem, hogy nem az a fontos, hogy mások mit gondolnak rólam, hanem az, hogy én mit gondolok saját magamról. Mert ha én azt sugárzom kifelé sajt magamról, hogy magabiztos, vagány csaj vagyok, akkor mások is ezt fogják gondolni. Azóta tart ez nálam. Mai napig vannak olyan pillanatok, amikor újra össze kell magam szedni, de rájöttem, hogy jobb így élni. Rengetek ismerősöm és barátom lett ezáltal, és teljesen máshogy ítélnek meg az emberek. És ez egyetlen pillanat műve. Egy olyan döntés, amit bár nekem, de rajtam kívülálló okok miatt kellett meghoznom.

Ezzel szemben vannak dolgok, amiket nem tudok szabályozni, de részese vagyok. Dolgoztam idén nyáron. Imádtam. Tényleg nem akartam otthagyni, és utolsó nap – délelőttös voltam – könnyes lett a szemem, amikor beszálltam a kocsiba, és elindultunk hazafelé apával. A gyár is változáson megy keresztül. Szabályozások, törvények, döntések. A tulajdonos eladta a gyár több mint a felét egy nagyvállalatnak. Vagyis onnantól kezdve az a vállalat diktál. Semmi sem lesz már olyan, mint régen volt. Mint nyáron volt, amikor én ott dolgoztam.

Otthon anyáék között sincs minden rendben. Állandóak a veszekedések. Anya szabadságot szeretne – ez körülbelül egy hónapja jött rá. Elege van a családjából, főleg apából, de belőlünk is. Újabban külön szobában alszanak, apa próbálná menteni ezt az egészet, anya meg folyamatosan a válást emlegeti. Igazából nem tudom mi történt anyával. Egyszer csak elkezdett fordulni kifelé magából, és ez az eredménye. Ez megint egy olyan változás, ami rajtam kívüli, de mégis benne vagyok. Nyakig benne. Sohasem gondoltam volna, hogy egy 21 éves embert így meg tud viselni a szülei kapcsolatának válsága.